head cim

 

head has

„A történetem 1997-ben kezdődött. Akkor 25 éves voltam, és arra figyeltem fel, hogy egyre gyakrabban rám tör a hasmenés, és rohannom kell a WC-re. A toalett elintézése után minden újra rendben volt, jól éreztem magam.

Egy napon nagyon erős, görcsös fájdalmat éreztem a hasamban, a bal oldalamon. Majd’ két napra volt szükségem ahhoz, hogy kipihenhessen az erős fájdalom jelentette kínt. Hívtam is orvosomat telefonon, hogy egyeztessünk egy időpontot a vizsgálatomra.

Az orvosi vizsgálat nem tartott sokáig. Az orvos sietett, jött az ultrahang, majd tíz percen belül a diagnózis, miszerint hasnyálmirigy enzimhiány okozza a bajt, ami könnyen orvosolható hasnyálmirigy enzimeket tartalmazó gyógyszerek szedésével. Épp három napig tartott a csoda, újra jól éreztem magam, mire a hasi fájdalom és a hasmenés újra elkezdődött.

Néhány hónap múlva belgyógyászhoz fordultam, aki részletesen kivizsgált: vérkép, székletminta, vizeletvizsgálat, légzési teszt, hasi Röntgen-vizsgálat és végbéltükrözés; ennyiféle vizsgálat történt anélkül, hogy bármilyen elváltozást, bajt találtak volna nálam.

Akkoriban sok üzleti és privát utam volt külföldre, ami maga a kínszenvedés volt a sok hasmenés és a hasmenés jelentkezésétől való egyre nagyobb félelem miatt. Próbáltam kibújni a feladatok alól, lemondtam a barátaimmal való találkozókat és inkább visszahúzódtam.

Kilenc hónappal később elszántam magam, és felkerestem egy harmadik orvost, egy szakorvost. Következett egy csomó vizsgálat: gyomor- és béltükrözés, tüdőröntgen, újabb vérkép, terheléses EKG, izotópos pajzsmirigy-vizsgálata. És egyik sem utalt kóros elváltozásra. Az orvos tanácsa mindössze ennyi volt: testmozgás, fogyás és a hasmenés kezelésére loperamid hatóanyagú gyógyszer.

Mindez porig sújtott. Nem tudtam, mitévő legyek. Egyetlen dolgot akartam csak, de azt nagyon, hogy mondja meg végre valaki, hogy mi a bajom. Ehelyett csak egy olyasfajta érzést keltett bennem az orvos tanácsa, hogy nincs semmi bajom, mindent csak beképzelek magamnak; más szóval őrült hipochonder vagyok.

Hónapokba telt, mire kievickéltem az önsajnálatból. Utána azonban örültem minden egyes apró dolognak, amit elértem. Tudatosan csökkentettem a munkahelyi stresszt; a heti 90 órás munkaidőmet heti 55 órásra redukáltam. Odafigyeltem a táplálkozásomra, azokat az ételeket, amikről tudtam, hogy nem egészségesek, kihagytam az étrendemből. Elkezdtem futni. Mindez pozitívan hatott rám. Továbbra is féltem azonban attól, hogy a barátaimmal találkozzak, mert túlságosan tartottam a hasmenéstől és a fájdalomtól.

2001-ben, négy évvel a panaszaim kezdete után újra felkerestem egy belgyógyászt. Ő nyugodtan végignézte a leleteim, és elsőként tőle hallottam a varázsszóként csengő diagnózist: „irritábilis bélszindróma” (IBS). Hogy mennyire boldog voltam a diagnózistól, azt csak az értheti meg, aki maga is érintett a betegségben. Tudni azt, hogy mi a neve a mindennapokat megkeserítő ellenségnek, egyfajta nyugalommal tölti el az embert.

Órákon át csüngtem az interneten, és utána olvastam, hogy mit tehetek az állapotom jobbra fordulásáért. Elsősorban olyan rituálék, szokások felvételéről írtak a cikkek, amik szerepet játszhatnak a bél „megnevelésében”. Ekkortól kezdve meghatározott időpontokban elmentem a WC-re, akár volt székelési ingerem, akár nem. Gyógyszerekhez is fordultam: a mebeverinhez és a loperamidhoz. A legfontosabb dolog számomra az volt, hogy elfogadjam a betegségem és megtanuljak együtt élni vele. Keresni kezdtem a belső nyugalmam, és megtaláltam.

2004-ben már újra utazgattam, olyan távoli helyekre is, mint Kuba. Rájöttem arra, hogy a betegségem, az IBS, nem csak negatívumokat hozott magával, hanem csempészett valami értékelendő jót is a mindennapjaimba. Újrarendeztem a prioritásaim, és minden egyes napot élvezek!”

Az írás Steffen E. beszámolója alapján készült; www.rds-forum.de
Készítette: Dr. Budai Marianna

DU/NOV/15/00